Várakozunk, olaj-vászon, 60×70 cm
Kapcsolódó termékek
-
-
ELADVA!
-
-
ELADVA!
iállítás
ávézóépzés
iadó teremaritativitáséptárapcsolat
Budapest
V. kerület Magyar u. 44.
Meghívó – A valóság természete – 5 éves a K Galéria
Takáts Márton (1971) grafikus- és festőművész 1990 és 1995 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika szakán végezte tanulmányait, majd 1995–96 között a mesterképzőt. Mestere mindvégig Kőnig Róbert volt. 1994 óta szerepel kiállításokon itthon és külföldön egyaránt. Számos irodalmi művet illusztrált grafikáival. A főiskolai évek alatt tökéletes grafikaitechnikai-szakmai tudásra tett szert, melynek segítségével alakította ki szuverén univerzumát, amely a klasszikus művészet tudatos megidézését és kortárs átértelmezését célozta (Hommage á Piranesi sorozat 1994–2006). Takáts 2006 óta a grafikai tevékenységet háttérbe szorítva elsősorban fest. Ahogyan a grafikai munkásságában is kitüntetett szerepe volt az architektúrának, úgy festészetében is főszerepet játszik az épített városi környezet: Párizs, Róma, Budapest ismerős vagy épp kevésbé jellegzetes helyszínei: a városi metró és vasútvonalak sínrendszerei, aluljárók vagy épp hajókikötők. Takáts művészetében az emberi alak időről időre felbukkan, de csak mint életképi elem vagy staffázsfigura. A múltat, az eltűnt korokat idéző, olykor nosztalgikus hangulatú tájképei legtöbbször egzisztenciális kérdéseket boncolgatnak.
Rakk Adrián festőművész, a trió legfiatalabb tagja, festőművész és grafikus. 2021-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikusművész szakán, ahol mestere Somorjai Kiss Tibor volt. 2020-ban tanulmányúton járt Olasz- és Spanyolországban, ahol a klasszikus festészetet (Velázquez, Caravaggio) tanulmányozta. Figurális kompozíciói a mai (magyar és közép-európai) társadalom jellegzetes karaktereit, munkásokat, a „tisztes” szegénységben élőket jelenítik meg. Ember nélküli tájképei is szociális érzékenységről és figyelemről tanúskodnak. Kísérleti realizmusában tudatosan váltogatja a korábbi művészettörténeti stílusok vizuális nyelvezetét: elsősorban a hipperrealista és/vagy szocreál kifejezésmódot elegyíti egy expresszívebb, lazább ecsetkezeléssel. Művei rokonságot mutatnak Csernus Tibor művészetével.
Szabó Ábel (1974) festőművész 1993 és 1998 között folytatta tanulmányait a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Kondor Béla-díjban (1998) és Munkácsy Mihály-díjban részesült (2016). 2006-tól a figurális és realista szemléletet egyéni hangvétellel ötvöző festőket tömörítő Sensaria Csoport tagja. 2018-tól a Szegedi Tudományegyetem Rajz- művészettörténet Tanszékének oktatója. Számos egyéni- és csoportos kiállításon szerepelt itthon és külföldön. Szabó Ábel diplomája kézhezvétele után grafikai műveket készített, majd 2003-tól festészettel kezdett foglalkozni: topografikus hűségégű, jellegzetes budapesti helyszíneket megörökítő, precíz pontossággal megfestett városképekkel jelentkezett. Bár Szabó Ábel művészetének meghatározó témája az ember által befolyásolt táj megörökítése, több mint 20 éves pályafutása alatt számos módosulás rögzíthető művészetében. A 2010-es években főleg az elhagyatott gyárak és ipartelepek rideg esztétikája vonzotta, majd a 2020-as évekre festészete egyre oldotabbá vált, festészeti eszköztárában megjelent a gesztus. Posztapokaliptikus hangulatú, a közép-európai valóságból merítő tájképei nem nélkülözik a kritikai hangvételt sem; Szabó interpretálásában a társadalom önmaga pusztulásának előidézője.
“Barakonyi egy általa készített fotót vetít fel fatáblára, amit előzőleg több rétegű öntapadós fóliával von be. A kivetített és gondosan előrajzolt kontúrok kiszabása egy éles, tollszárba fogott japán acélpengével történik. A körvonalak átszakítják a matricát, bemetszéseket, lyukakat hagyva a fafelületen is. Az öntudatos alkotói kéz viszont mindig szelektál, így nem az összes részlet kerül kiemelésre. Ez a szándékolt szamuráj harcmodor a megsebzés gesztusával szakítja ki az anyagban lévő végtelen lehetőségek egyikét, és az adott pillanatra aktualizálja a vetített képet. Az így kapott hézagok, hasítékok hengerrel felvitt akrilfestékkel, majd festéksprayyel kapják meg a maguk sajátos színét. A fólia tehát szűrőként, maszkként működik, és a különböző rétegek lenyomatainak, absztrakt formáknak, figuratív elemeknek enged teret. Láthatóvá tesz és rögzít egy minőséget.” Tóth Ditta
Munkásságom alapja a képi emlékezés különböző dimenziói, legyen az festmény fotográfia, installáció, vagy performance. Milyen módszerekkel tudom leképezni a megélt és a meg nem tapasztalt élményeket. Milyen művészi stratégiákkal juthatok el az emlékeken át a valósághoz. A verbális magyarázaton túl mik lehetnek a vizuális válaszok. Az emlékezés fogalmának pszichológiai jelentésétől kissé eltávolodva, maga az alkotás aktusa, az elfelejtett tartalmak előhívásának folyamata különféle technikákkal, ez az, ami a munkáim ívét adja. Esetemben az emlékezés nem forrás, hanem cél. Az alkotási folyamat maga a nyomkeresés. Nem egy kész, tiszta, rekonstruált, felidézett emlék a kiindulópont, hanem az alkotófolyamat során jutok el ahhoz a hívóingerhez, amelyet megtalálva fedezhetek fel régi emlékekben új tartalmakat. A különféle utak találkoznak és egyesülnek bennem, így együtt alkotják meg szubjektív valóságomat, az emlékezés egyéni módozatait.
Demcsák Dóra Vanda 2014-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, ahol mesterei Karmó Zoltán és Sallai Géza voltak. Munkái többek közt az Artmarket, a Művészet Malom, a Műcsarnok, a szegedi Reök Palota kiállításain szerepeltek, de Budapesten, köztéren is találkozhatunk a munkáival: domborművei épülethomlokzatokon láthatók. Rendszeres résztvevője a kecskeméti acélszobrászati szimpóziumnak, ahol olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Deli Ágnes, Gaál Endre, Gerber Pál, vagy a KGaléria felső termeiben szereplő Majoros Áron.
Fiatal hölgy létére Vanda legfőbb alapanyaga a fémhulladék, vas és acél lemezek, huzalok, rudak, vagy egy ipari melléktermék, az acélsodrony. Művészi eszközei között pedig olyan ipari és igencsak maszkulin eszközök is szerepelnek sokszor, mint a flex vagy a hegesztő.
Korábbi munkái az organikus absztrakció és a figuralitás határán álltak. Plasztikái állatalakokat ábrázoltak, elsősorban lovakat és kutyákat, akiknek expresszív mozgása és a roncsolt, égetett, olvasztott felülete, vagy áttört, kilyukadt, szétszakadó tömege Giacometti zaklatott szobraira emlékeztettek. A sokszor bonyolult formák azonban valójában emberi lélekállapotokat, lelki vívódásokat, emocionális pillanatokat idéznek fel, és erős önreflexív tartalmat hordoznak.
A KGalériában látható Panel Póni Projekt című kiállítás Demcsák Dóra Vanda elmúlt évben készített új sorozatát mutatja be. A kiállítás a tömeges magány gondolatára, a természettől és gyökereinktől való eltávolodásra, illetve a nagyvárosi lakásba száműzött, kapcsolatok nélküli közelmúltra reagál. A redukált formavilágú állatalakok installációként jelennek meg a zárt térben, és a természetes emberi lét és a vasbetonba zárt élet ellentétének kérdéseit dolgozzák fel. Az antropomorf állatok és az épített környezet abszurd párosítása az installáció mellett kiállított fotósorozaton is visszaköszön, amelynek főszereplője a panelépület különböző helyiségeiben véletlenszerűen feltűnő, leszegett fejű, elárvult pónialak.
A most kiállított anyag nagyban különbözik a korábbi munkáktól, és egy új korszak nyitányát jelzi. Bár most is állatokat látunk, a figurák elveszítették azt a dinamikus, vitalitást tükröző jellegüket, amit korábban Vanda munkáinál megtapasztalhattunk. A szobrok anyaga és a technikai eljárás is más, és a korábban lendülettől, erőtől, néha akár agresszív energiáktól gazdag figurák csendes, visszafogott, elidőző tartalmakat közvetítő formákká változtak.
A plasztikák anyagában a művész az acél és a gyapjú, a moha vagy a fonal ötvözésével kísérletezik. A hideg és kemény fém látszólag eltűnik, és a jóval sérülékenyebb, puhább, lágyabb anyagok átveszik a fő szerepet. Persze a pónik vázát továbbra is acélrudak alkotják, néhol – mint a fonalból álló póninál – egészen láthatatlanul, a megjelenített lények tehát szimbolikusan és fizikailag is masszív belső maggal és megingathatatlan tartással rendelkeznek.
A fémvázat tehát tűnemezeléssel készített gyapjú borítja, aminek természetessége, organikusan élő és meleg hatásai, akárcsak az élő zöld mohatakaróval megjelenített békésen legelésző figura természetellenesnek hatnak a zárt térben, és tovább fokozzák a naturális és indusztriális létünk között feszülő ellentétet.
Vanda gyűrlényei szinte úgy hatnak a kiállítótérben, mint a háború alatt a pincébe zárt bújkálók. A kiállítás címe szerint panelfalak közt élő pónik, de inkább csikó és bárány hibridek ők, akiknek ártatlanságot, sebezhetőséget és szerethetőséget mutató alakjai a művész nagyon őszinte önvallomásai is egyben. A forma gyűrése, torzítása, az anyag gyötrése, a gyapjú sérülékenysége természetesen mind szimbolikus tartalmú.
Az egyik emberállat figura, egyébként kifejezetten az adott térbe tervezve, egészen konkrétan kifelé sóvárogva nyújtja a nyakát, hogy némi fényhez, reményhez, a külső természetes világ látványához jusson az ablakon keresztül.
Szembe vele egy fegyelmezetten felépített, szabályos, már-már konstruktivista szemléletű, rideg szerkezetű rács-állatban – szinte saját maga vagy anyatestének börtönébe zártan – jelenik meg a jóval organikusább, szabadon, kajlán mozgalmas, szárnyalni vágyó póni.
A figurák a közösségi létezésünktől megfosztott, utóbbi időben tapasztalt hosszú és még mindig kérdéses végkimenetelű életünket képezik le. Az állatalakok aszottan elvékonyodó lábai, csontos tagjai, a girhes testek – a gyapjú és a moha egyébként simogatnivaló, ölelésre késztető melegsége – ellenére is az elmúlt másfél év szorongásokkal teli, megrendítő élményeire reflektálnak.
Még magában az alkotói eljárásban is visszaköszön ennek a globális hatású, valamiféle új érát elindító állapotnak a gondolata: a tűnemezelés során egyetlen, jelentéktelenül apró, horgas tű gubancolja össze a szálakat. Egy olyan, végtelen számú, apró repetitív mozdulattal készülő eljárást látunk itt, ami arra a jelenségre is utal, ahogy a közelmúlt a befeléfordulás, a kontemplatív szemlélődés igényét és tevékenységét hozta be a rohanó életünkbe.
Egészen különleges a fehér póni. Egyrészt az elfoszló, szétomló fonal és a földön eltűnő szálak a kötődés nélküli létezést jelenítik meg. Másrészt azonban – akárcsak alkotójuk – tele vannak nőies emelkedettséggel: míves szépségű horgolt felületet látunk, a tradicionális női kézművesség egyik technikáját, a makramét. Amitől az állat könnyeddé, szellemszerűen lebegővé válik. Érezni az áttört dísz dekorativitását vagy a minta ismétlődésében a harmonikus ritmust, sőt még a geometria eleganciáját is.
A figura, akárcsak Demcsák Dóra Vanda, egy pillanatra van a szárnyalástól: munkái a expresszív, a kifejező erőre fókuszáló, őszinte, egyszerre magánmitologikus és társadalmi érintettségű alkotások.
Garami Gréta művészettörténész, kurátor
A férfias jellegű anyagok és szerszámok, mint a vas, az acél, a hegesztőgép és a flex a K Galéria női szobrászainak is alapanyaga. Demcsák Dóra Vanda a mozgás dinamikáját és erejét megjelenítő méltóságteljes állatszobrai a gyűrt, csavart, forrasztott fémdarabok hatására zaklatott felületű, Giacomettit idéző, kissé gépszerű, apokaliptikus hatású lényekké válnak.
Hasonlóan Rajcsókhoz acél-lemezekkel dolgozik Majoros Áron is, akinek Horizontok c. munkája tulajdonképpen egy részlet az életnagyságú, egyszerre zárt és transzparens tömegű emberalakjaiból. A cím nem csak a lemezek vízszintes sorolására utal, hanem a nagyobb méretű, az acélrétegek közt lélekszerűen áttetsző figuráinak messzeségbe révedő tekintetére is. Műveinek másik csoportját alkotják azok a darabok, amelyek az alkotói folyamat szerszámából, a fűrész acélpengéjéből mint talált tárgyból indulnak ki, és a sérült-roncsolódott fogak közt a szülőfalu sziluettszerű képét rajzolják ki.
/Az alkotó a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa/
Szunyoghy Viktória 2008-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festő szakán, 2009 óta a Kogart Galéria művésze, Afrika-sorozatával robbant be a szcénába. Anatómia-rajzzal foglalkozó grafikus édesapjától tanult komoly rajzi és festéstechnikai megalapozottságú figurális-realista festészetet művel, izgalmas nézőpont-választással, erős rövidülésekkel, virtuóz rajzi megoldásokkal.
Galla Miklós: „A közönség főleg humoristaként, színészként és dalszerzőként ismer. Három zenei CD-m van forgalomban.
Kilenc éve festek. Geometrikus, illetve szabadkézi absztraktok kerülnek ki a kezem alól. Példaképeim: Mondrian, Kandinszkij és Mattis Teutsch János. Szintén imádom Georges Braque és Fernand Léger kubistákat, valamint Rodcsenkót és Bortnyik Sándort, a konstruktivistákat. Titkos kedvenceim: Otto Freundlich és Lee Krasner.
Jelszavaim: 1. Festményeim láttán bármire szabad asszociálni, de semmire se kötelező. 2. Amit látunk, az maga a megfejtés.
Szívvel-lélekkel festek, örömből csinálom. Ha jól sikerül egy festmény, feljavul az életminőségem.
Sokszor éreztem már, hogy „Na, ez az eddigi legjobb!”
A fotón odaadóan kitárulkozom, háromszöget formálok a karjaimmal, én magam is egy festmény vagyok! J”
Galla Miklós képei éppúgy tele vannak játékos abszurd humorral, mint előadóművészi munkái: Kijött a lépés c. festményéből kétoldalt az absztrakt fogalmazás ellenére egy-egy figurális láb-forma áll ki, Mindenki körbe nézhet c. képén pedig valóban mindenki belenézhet egy körbe, hiszen a kompozíció tényleg több körformából áll. Galla képein az absztrakt festészet iránti tisztelet és a kételkedő gúny együttesen jelenik meg. Munkáit maga is bemutatja video-interpretációjában, és ugyanazzal az öniróniából fakadó szemérmetlen öntömjénezéssel beszél képeiről, ami egész munkásságának jellemzője.
Tarján Zsófia képzőművészeti tevékenysége sem újdonság. A Honeybeast énekesnője rendszeresen dolgozza fel zenekarának dalait festészeti alkotásaiban. Live painted címmel kiállított sorozata az Anna and the Barbies zenekarral együtt előadott Yo’ ass is mine című szám előadásának részeként készült a Gödör klubban 2010-ben.
Szőke Lili 2019-ben a Metropolitan Egyetemen végzett képi ábrázolás szakon BA-t. Munkáinak elsődleges témái fiatal nők, akiket Klimttől és az absztrakt síkgeometrikus művészetből inspirálódva absztrakt háttér előtt és síkban tartott ruhafelületekkel fest meg, a háromdimenziós hatást csak az arcon és a végtagokon alkalmazva. Az alakok divatlapok fotói alapján készült dekoratív figurák, akik az etnikai sokszínűség dekorativitásáról is üzennek.
„1948… Tizenhét éves voltam amikor ezeket az aquarelleket festettem. Akkoriban még azt hittem ez lesz az utam. Aztán elcsábított az irodalom.
(A szignó még eredeti családi nevem: Németh Károly)
A Madách Gimnáziumba jártam, és ebben az évben a Képzőművészeti Főiskolán diáktárlaton bemutatták a képeinket. Ezek is ott voltak.
A főiskola (egyetem) előtt ma is nosztalgiával megyek el.”
Szakonyi Károly, Kossuth díjas író, a Nemzet Művésze
2020 nov.
Az alagsori tér bemutatója három kisméretű gyöngyszemmel kezdődik: Szakonyi Károly Kossuth-díjas író még 1948-ban, Németh Károly néven készített alkotásaival. Bár a mai urbánus néző számára a falusi téma, a háború után szétrombolt magyar paraszti lét nehézségei és szépségei már kevéssé értelmezhetők, ezek és az az alföldi festészet hagyományainak tisztelete mind benne rejlenek a munkákban. Az akvarellek lendületes és biztos mozdulatai ugyanakkor a 17 éves fiú komoly rejtett festészeti tehetségéről is tanúskodnak.
Szakáll Szilvia szintén azon kevés fiatal kortárs művészek egyike, aki hagyományos manuális képgrafikai eljárással készíti alkotásait. Női aktokat ábrázoló papírmetszetei egyedi nyomatok, amelyeken a test finom plasztikáját a nyomott felületek darabosságával ellenpontozza.
Eredetileg a kisképzőben érettségizett, majd a Képzőművészeti Egyetemen tervezőgrafika szakára is járt Szabó Győző színész, akinek három tanulmányrajza, női portréjának realizmusa és a félakt expresszívebb erejű fogalmazása is e rajzi képzettségét igazolja.
Révész Ákos a kiállítók többségével szemben 20 éve kiállító művész. Festészete az amerikai absztrakt expresszionista gesztusfestészetből táplálkozik: hatalmas ecsetvonásai hol indulattal, hol eruptív erővel, hol lírai szenzibilitással húzott, ösztönből induló, mégis tudatosan felvitt, gyors vagy épp lassú mozdulatot őrző nagyméretű gesztusok, nyomok, a festészet esszenciális alapegységei, melyek absztrakt-dekoratív látványuk ellenére a figuralitás határmezsgyéjét is megidézik.
Térbeli design-elemként is funkcionál Rajcsók Attila organikus absztrakt alakzata, amelynek összehegesztett vékony acéllemez-rétegei kagylóvá formálódnak, kinyílni látszanak, és ez az ősi fossziliákat is megidéző szimbólum megtelik a héj, a burok, az elrejtett titok, a gömb, és persze a művészet születésének jelentésrétegeivel. Az emeleten látható bronz almái a Millenárison álló szabadtéri pop-artos almacsutka-témájának kisméretű variánsai.
Rabóczky Judit amortizálódott, rozsdás-repedt-kiszolgált szandáljában, ami egyben szinte szexuális fétissé válik, a szenvedély, a szuggesztív-expresszív erő és a humor keveredik a kortárs nőiségre kérdező téma és az anyag férfias hatásaival.
Osgyányi Sára képei a nagyvárosi lét mindennapjairól szólnak, a tömegközlekedés, a forgatag pillanatairól, az örök úton lét nyüzsgéséről, a lüktető-fénylő-csillogó városi impressziók szín-hangulatairól, melyeknek egyik sajátos eleme a képi tér mélyében összefutó sínpár vizuális és szimbolikus motívuma.
Mayer Éva, talán minden idők egyik legfiatalabb Munkácsy-díjasa, számos nemzetközi kiállítás szereplője, 2018-ban DLA végzettséget is szerzett az MKE doktori iskolájában. Eredetileg képgrafikát tanult, munkáiban is a képgrafika határának kitágításával és más műfajokkal való ötvözésével kísérletezik. Itt látható művei is egyedi technikával készült nyomatok, és a Lélekterek és Parancsolat c. szakralizáló sorozataihoz kapcsolódnak.
Lucza Zsigmond 2007-ben végzett a MKE festő szakán, később rezidens programokon vett részt Stuttgartban, Berlinben, Finnországban, majd a Pécsi Tudományegyetemen DLA-doktorátust szerzett. Korábbi alkotásai a led-panelek raszterhatását mutató absztrakt-konceptuális munkák voltak, de készített festmény-animációs kisfilmeket is. Az utóbbi években viszont figurális-narratív festményeket fest, amelyeken társadalmi jelenségeket dolgoz fel.
Kakas Olívia képei újragondolt tájképek a természet, a víz panteisztikus erőt képviselő átszellemítésével. A mozdulatlan vízfelület kivételes pillanatát festi meg, a lírai absztrakció jegyében lazúrosan, sok rétegben felvitt megoldásban, kontemplatív hatást keltve. Ugyanakkor mindig behelyez egy ellentétes tartalmú, feszültséget teremtő motívumot a kompozícióba: egy mozgásra utaló vagy épp elsüllyedni látszó, gyakran intenzív színű járművet, ami megbontja a képi szféra harmóniáját, és a csurgatott technika nyomasztó felületét hozza létre.
Horváth Dániel, az egri Esterházy Károly Egyetem vizuális tanszékének vezetője, DLA-doktori címes, Esterházy-díjas művész. Alapvetően figurális festészet csinál, a látott valóság motívumaiból indul ki, és általában a mindennapokból merítkezik, de a valóságot a fikcióval elegyítve végül valamilyen különös látványt tár elénk, amelyben mindig van valamilyen festészeti csavar vagy rejtvényszerűség. Nagyméretű, „performatív portré” c. festménysorozatának szereplőit a klasszikus frontális portré kompozíciójában állítaná be, de a látvány elé helyez egy szokatlan tárgyat vagy eseményt: egy bögre fenekét vagy egy szétfröccsenő festékfoltot, amivel az arc gyakorlatilag eltűnik.
Horváth Ágnes szintén a Budapest Art Mentor program kiválasztott fiatal művésze, eredetileg a MOME belsőépítész szakán végzett, Arany Penna-díjas alkotó. Képiben fontos szerepet kap a használt technika szakma-technikai tudása: szénnel alkotott rajza monokróm festményként is megállja a helyét. Alkotásaiban a vizuális és tematikai kontraszt izgalmát és feszültségét alkalmazza: Concrete c. munkáján a fémtárgy hiperrealista ábrázolása és a háttér absztrakt-expresszív felülete teremti meg ezt a hatást. Mono c. képe rendkívül finom, lírai kompozíció az absztrakció és a természet-ábrázolás határán.
Gombos Andrea szobrász L.o.III. címet viselő objektjében egymást átható transzparens létrák jelennek meg, melyek hologramszerű bizonytalanságban változtatják meg a valóság perspektíváját. Már az objekt formája is kehely-szerű, a félgömb maga is szinte egy szakrális tárgyra emlékeztet, a létra biblikus eredetű és Weöres Sándor-i szimbóluma, valamint a lírai derengésű és tisztaságú gömb belseje mind a transzcendens irányába terelik az értelmezést.
Az Operaház felújítása alatt a tánc központjává váló Eiffel-csarnok acélszerkezete ihlette Gergye Krisztián koreográfus akvarelljét. Az ipari épület látványának, árnyékainak érzékeny, nosztalgikus hangulatú, az elmúlás gondolatát magán hordozó feldolgozása az előadói szcéna jelen fájdalmát is megfogalmazza, hiszen a hatalmas, összművészeti műhelyként felújított épület a nagyközönség előtt bezárni kényszerült még azelőtt, hogy igazán megnyithatott volna.
Gesztelyi Nagy Zsuzsa Barcsay- és Kogart-díjas művész, 2004-ben végzett a MKE festő szakán. Képeinek sajátossága a dekoratív, popos harsány női kolorit és a tisztán szerkesztett architektúra, a térmélységbe behúzó erőteljes perspektíva ötvözése. Olajképe mellett két kisebb, papír alapú alkotása is látható: Pieter de Hooch 17. sz.-i holland barokk művész munkájának akvarell és linómetszet parafrázisa.
Gáspár Annamária a Godot Young Generation pályázatának első díjazottja, akinek munkái a női lét, a nő mai szerepének kérdéseit feszegetik. Képein a tematikának megfelelően a nőiség konvencionális színeit és motívumait sorolja fel, mint pl. a rózsaszínt, az aranyat, az arany-fekete párducmintát, a képből kacéran kitekintő női arcot és attribútumait, mellyel a femme fatale gondolatát is megidézi. A fekete használatában ugyanakkor nem csak a férfit erotikus erejével legyőző nő gondolata van jelen, hanem ennek az erőnek a mulandósága, ennek az öngólnak a gyásza, fájdalma is. A képek különlegessége, hogy a művész valódi aranyfüstöt használ.
Esztergályos Cecília 20 éve készít saját kedvére kerámiaszobrokat, és évek óta fest is, sokszor önterápiaként, sajátos módon, az agyaggal való formáláshoz hasonlóan az ujjaival. Kerámiaszobraiban visszaköszön a színház világa: a maszkszerűség, az arc kifejező ereje. A Hattyú halála c. önarcképszerű festménye nem a művésznő utolsó nagy képe, hanem az azonos című, 1983-ban készült filmre utal, amelynek főszerepét Esztergályos Cecília játssza.
Az Astronaut néven híressé vált alkalmazott grafikus, Farkas Róbert, bár most mesekönyvírói minőségében szerepel a kiállításon, kifejezetten képzett vizuális művész: tervezőgrafikusként neves cégeknek dolgozik, és Eszes róka c. mesekönyveit is maga illusztrálja. Kiállított munkái teljesen eltérnek design-világától: személyes üzenetű, autonóm szándékú alkotások. Rétegelt plexi-objektjének címe Féreglyuk, míg kisméretű, Olvadó emlékek c. munkája egy objet trouvé, azaz talált tárgy, ahol a régi kedves játék, a műanyag kisautó, még a védelmező búra alatt is lassan szétfolyni látszik.
Esse Bánki Ákos épületei a posztszocialista lakótelep gépies ismétlődését emelik szinte szakrális fény-absztrakcióba. Képein a szerkesztett architektúra szigorú racionalizmusa a vászonról lecsorgó festék érzelmi töltésével párosul.
Antal Malvina szobrász diplomáját 2014-ben az MKE-n szerezte, Karmó Zoltán osztályában. 2012-ben Erasmus-ösztöndíjjal Milánóban tanult. 2015 óta márványszerűvé csiszolt héjplasztikákat készít papírgyurmából vagy terrakottából. 2018-ban az NKA támogatásával, majd 2019-től MMA ösztöndíjas alkotóként rendszeresen állít ki itthon és külföldön. 2013-ban Telkiben avatták föl első köztéri munkáját.
Itt kiállított Fekvő múzsa c. absztrakt szobra pár hónappal ezelőtt a Műcsarnok Szabadjáték c. kiállításán szerepelt, Iteráció c. klasszikus szépségű női torzót megjelenítő munkája pedig a Nemzeti Galéria Élő gyűjtemény tárlatsorozatán látható térplasztikájának márvány változata. Munkáit áthatja a táncművészet is, a Relevé c. szobor a klasszikus balett egy rosszul, kiforduló bokával meglépett díszítőelemét mutatja, ami a tánc szabályai szerint vizuálisan sem szép, és súlyos sérülést is okozhat.
Antal Malvina szobrász diplomáját 2014-ben az MKE-n szerezte, Karmó Zoltán osztályában. 2012-ben Erasmus-ösztöndíjjal Milánóban tanult. 2015 óta márványszerűvé csiszolt héjplasztikákat készít papírgyurmából vagy terrakottából. 2018-ban az NKA támogatásával, majd 2019-től MMA ösztöndíjas alkotóként rendszeresen állít ki itthon és külföldön. 2013-ban Telkiben avatták föl első köztéri munkáját.
Itt kiállított Fekvő múzsa c. absztrakt szobra pár hónappal ezelőtt a Műcsarnok Szabadjáték c. kiállításán szerepelt, Iteráció c. klasszikus szépségű női torzót megjelenítő munkája pedig a Nemzeti Galéria Élő gyűjtemény tárlatsorozatán látható térplasztikájának márvány változata. Munkáit áthatja a táncművészet is, a Relevé c. szobor a klasszikus balett egy rosszul, kiforduló bokával meglépett díszítőelemét mutatja, ami a tánc szabályai szerint vizuálisan sem szép, és súlyos sérülést is okozhat.
Aros Éva 1973-ban született Fehérgyarmaton. Iskoláit Nyíregyházán végezte. 1996-ban diplomázott a Bessenyei György Tanárképző Főiskola biológia-rajz szakán, majd 2000-ben a Magyar Iparművészeti Egyetemen média-vizuális kultúra szakon szerzett médiapedagógusi diplomát. Főleg tervezőgrafikusként dolgozik. Dekoratív képei elsősorban alkalmazott, design-terveinek olajváltozatai, melyek design-tárgyakon, többek közt a MONIMI táskáin is megjelentek már.
Csurka Eszter Munkácsy-díjas művész képei olyanok, mint az elmosódott, túl hosszan exponált, több nézőpontból készült fotó: bennük a figurák fizikai mozgása által az emberi lélek, az illékony érzelmek változásának folyamata és pillanatai jelennek meg kifeszítve, kimerevítve. Ehhez hasonlóan bronzba transzponált szobraiban a víz alatt megdermedő képlékeny anyag metamorfózisának dekoratív dinamizmusát rögzíti.
A 2019-20-as Budapest art mentor program mentoráltja Dóra Ádám, akinek képei a látott figurális élményből kiinduló, de erősen redukált, szögletes formákba leképzett, az absztrakció határán álló alkotások. Ugyanakkor festésmódja megőrzi a vitalitást tükröző gesztus jelleget, és gyakran épít a fakturális ellentétek hatására, pl. a Stones under the fog c. képén.
„A ház egy régi-új szimbólum a műveimben. Az én életemben és a legszűkebb baráti körömben is gyakori a tény, hogy otthonról hazamegyünk. Azaz, több otthonunk van. Egy-egy történet közben specifikálni kell, hogy melyik otthonra gondolunk. Vagy ha règ nem beszéltünk, akkor általános gyakorlat volt, hogy először azt kérdeztük, ki – melyik országban van, utána szűkítjük a helyszínt városra.
A ház – az otthon, most a legfontosabb témám. Ez az év úgy hozta, hogy háromszor költöztem. De mind a három lakást valamilyen szempontból az otthonomnak érzem – éreztem. Fontos állomásai az életemnek.
Úgy gondolom, hogy a házak falai átitatódnak az ott élők érzéseivel, így mindig nagyon kényesen választok magamnak új lakóhelyet. Mert soha nem csak egy lakásra vàgyom, hanem egy lakásra, ami otthon lehet.
Így elkerülhetetlen a kérdés, hogy mitől lesz egy ház otthon? Mi vagy ki teszi az otthont otthonná.
A ház szimbolikájú műveimben erre keresek valamiféle választ, ha nem is szavak, de legalább érzések, színek és formák szintjén. „
Generációváltás? (2018-2020)
E sorozatomban a méhek generációváltása kerül középpontba. Különböző méhgenerációk más-más színben jelennek meg: pirosban és feketében, szivárványszínű vagy valósághű csíkokkal. A különböző generációt képviselő méhek néha egymás tükörképei, olykor kisebb elmozdulásokkal, vagy teljes aszimmetriával jelennek meg.
A méhcsalád fennmaradásáért a sikeres generációváltás elkerülhetetlen – az idős méhek fokozatosan pusztulnak el, s a fiatal méhek egyre többen lesznek, mígnem elérkezik a kritikus időszak, melyben kiderül, hogy a méhcsalád elpusztul, vagy meg tud újulni.
Ez a kérdés a klímaváltozás, környezetszennyezés idején új hangsúlyokat kap.
Ezzel párhuzamosan a generációváltás fogalma az emberi társadalom kisebb-nagyobb szervezeteinek életében is kikerülhetetlen jelenség, akár család, vállalatok, családi gazdaságok, nemzetek, országok esetében. Kérdés, hogy mi az a változás, változtatás, ami jól működhet, mi az, ami pusztít, ugyanígy ami az a hagyomány, ami érték, és megőrzendő, mi az, ami visszavet.”
A három választott kép közül az egyik a Szirének című sorozatom egyik darabja, amivel az In memoriam Gustav Klimt című pályázatot nyertem 2017- ben (a tatabányai Kortárs Galéria szervezésében). Az idézet nyilvánvalónak tűnhet, de ami miatt ez a kép különösen fontos számomra, hogy nem lehet eldönteni, hogy Klimt álmodja e Schielét vagy Schiele Klimtet általam ebben a rajzban. Bár talán a legkevésbé drámai a munkáim közül, ő jeleníti meg számomra a testetlen hangot; mintha ez a nő önmagát énekelné hajótörésbe.
A második kép a Maya címet viseli és Goya Meztelen Mayájára, illetve a kép háttértörténetére utal. Hiába a nő kitárulkozása, bujasága szorosan zárja a térdeit és félelem van a szemeiben. Ahogy Goya felöltözött Mayája is sokak szerint érzékibbre sikerült, amivel az eredetit ki kellett takarni, úgy itt mintha az érzékiség takarná ki a valódi érzelmeket.
A harmadik kép; a Rémálom című a választás tekintetében önmagáért beszél, ami a jelen helyzetünket illeti. A képet a testvéremről festettem és William Coupon egyik Basquiatról készített fotója ihlette.