Demcsák Dóra Vanda 2014-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, ahol mesterei Karmó Zoltán és Sallai Géza voltak. Munkái többek közt az Artmarket, a Művészet Malom, a Műcsarnok, a szegedi Reök Palota kiállításain szerepeltek, de Budapesten, köztéren is találkozhatunk a munkáival: domborművei épülethomlokzatokon láthatók. Rendszeres résztvevője a kecskeméti acélszobrászati szimpóziumnak, ahol olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Deli Ágnes, Gaál Endre, Gerber Pál, vagy a KGaléria felső termeiben szereplő Majoros Áron.
Fiatal hölgy létére Vanda legfőbb alapanyaga a fémhulladék, vas és acél lemezek, huzalok, rudak, vagy egy ipari melléktermék, az acélsodrony. Művészi eszközei között pedig olyan ipari és igencsak maszkulin eszközök is szerepelnek sokszor, mint a flex vagy a hegesztő.
Korábbi munkái az organikus absztrakció és a figuralitás határán álltak. Plasztikái állatalakokat ábrázoltak, elsősorban lovakat és kutyákat, akiknek expresszív mozgása és a roncsolt, égetett, olvasztott felülete, vagy áttört, kilyukadt, szétszakadó tömege Giacometti zaklatott szobraira emlékeztettek. A sokszor bonyolult formák azonban valójában emberi lélekállapotokat, lelki vívódásokat, emocionális pillanatokat idéznek fel, és erős önreflexív tartalmat hordoznak.
A KGalériában látható Panel Póni Projekt című kiállítás Demcsák Dóra Vanda elmúlt évben készített új sorozatát mutatja be. A kiállítás a tömeges magány gondolatára, a természettől és gyökereinktől való eltávolodásra, illetve a nagyvárosi lakásba száműzött, kapcsolatok nélküli közelmúltra reagál. A redukált formavilágú állatalakok installációként jelennek meg a zárt térben, és a természetes emberi lét és a vasbetonba zárt élet ellentétének kérdéseit dolgozzák fel. Az antropomorf állatok és az épített környezet abszurd párosítása az installáció mellett kiállított fotósorozaton is visszaköszön, amelynek főszereplője a panelépület különböző helyiségeiben véletlenszerűen feltűnő, leszegett fejű, elárvult pónialak.
A most kiállított anyag nagyban különbözik a korábbi munkáktól, és egy új korszak nyitányát jelzi. Bár most is állatokat látunk, a figurák elveszítették azt a dinamikus, vitalitást tükröző jellegüket, amit korábban Vanda munkáinál megtapasztalhattunk. A szobrok anyaga és a technikai eljárás is más, és a korábban lendülettől, erőtől, néha akár agresszív energiáktól gazdag figurák csendes, visszafogott, elidőző tartalmakat közvetítő formákká változtak.
A plasztikák anyagában a művész az acél és a gyapjú, a moha vagy a fonal ötvözésével kísérletezik. A hideg és kemény fém látszólag eltűnik, és a jóval sérülékenyebb, puhább, lágyabb anyagok átveszik a fő szerepet. Persze a pónik vázát továbbra is acélrudak alkotják, néhol – mint a fonalból álló póninál – egészen láthatatlanul, a megjelenített lények tehát szimbolikusan és fizikailag is masszív belső maggal és megingathatatlan tartással rendelkeznek.
A fémvázat tehát tűnemezeléssel készített gyapjú borítja, aminek természetessége, organikusan élő és meleg hatásai, akárcsak az élő zöld mohatakaróval megjelenített békésen legelésző figura természetellenesnek hatnak a zárt térben, és tovább fokozzák a naturális és indusztriális létünk között feszülő ellentétet.
Vanda gyűrlényei szinte úgy hatnak a kiállítótérben, mint a háború alatt a pincébe zárt bújkálók. A kiállítás címe szerint panelfalak közt élő pónik, de inkább csikó és bárány hibridek ők, akiknek ártatlanságot, sebezhetőséget és szerethetőséget mutató alakjai a művész nagyon őszinte önvallomásai is egyben. A forma gyűrése, torzítása, az anyag gyötrése, a gyapjú sérülékenysége természetesen mind szimbolikus tartalmú.
Az egyik emberállat figura, egyébként kifejezetten az adott térbe tervezve, egészen konkrétan kifelé sóvárogva nyújtja a nyakát, hogy némi fényhez, reményhez, a külső természetes világ látványához jusson az ablakon keresztül.
Szembe vele egy fegyelmezetten felépített, szabályos, már-már konstruktivista szemléletű, rideg szerkezetű rács-állatban – szinte saját maga vagy anyatestének börtönébe zártan – jelenik meg a jóval organikusább, szabadon, kajlán mozgalmas, szárnyalni vágyó póni.
A figurák a közösségi létezésünktől megfosztott, utóbbi időben tapasztalt hosszú és még mindig kérdéses végkimenetelű életünket képezik le. Az állatalakok aszottan elvékonyodó lábai, csontos tagjai, a girhes testek – a gyapjú és a moha egyébként simogatnivaló, ölelésre késztető melegsége – ellenére is az elmúlt másfél év szorongásokkal teli, megrendítő élményeire reflektálnak.
Még magában az alkotói eljárásban is visszaköszön ennek a globális hatású, valamiféle új érát elindító állapotnak a gondolata: a tűnemezelés során egyetlen, jelentéktelenül apró, horgas tű gubancolja össze a szálakat. Egy olyan, végtelen számú, apró repetitív mozdulattal készülő eljárást látunk itt, ami arra a jelenségre is utal, ahogy a közelmúlt a befeléfordulás, a kontemplatív szemlélődés igényét és tevékenységét hozta be a rohanó életünkbe.
Egészen különleges a fehér póni. Egyrészt az elfoszló, szétomló fonal és a földön eltűnő szálak a kötődés nélküli létezést jelenítik meg. Másrészt azonban – akárcsak alkotójuk – tele vannak nőies emelkedettséggel: míves szépségű horgolt felületet látunk, a tradicionális női kézművesség egyik technikáját, a makramét. Amitől az állat könnyeddé, szellemszerűen lebegővé válik. Érezni az áttört dísz dekorativitását vagy a minta ismétlődésében a harmonikus ritmust, sőt még a geometria eleganciáját is.
A figura, akárcsak Demcsák Dóra Vanda, egy pillanatra van a szárnyalástól: munkái a expresszív, a kifejező erőre fókuszáló, őszinte, egyszerre magánmitologikus és társadalmi érintettségű alkotások.
Garami Gréta művészettörténész, kurátor